Mielőtt elindultam rengeteg figyelmeztetést kaptam. Ne edd ezt, ne edd azt, a gyümölcsöket mosd meg háromszor és lehetőleg mindent is hámozz meg! Mégis elég sok ételt kipróbáltam Kenyában és a általában nem bántam meg.
Vasárnap kivételével a házban az anyukánk főz ránk, reggelit és vacsorát kapunk, amik mindig elképesztően finomak. Annyira, hogy gyakran már előző nap elindult a találgatás, vajon mit eszünk holnap. A rutinomnak pedig egyik kedvenc része, mikor reggel és este mind összegyűlünk a nappaliban a kanapékon, földön ücsörögve, eszegetve és megbeszélve a napunkat.
Hogy emellett se maradjunk éhen, általában az útmenti árusoktól vásárolunk. Bármerre sétálva egymás hegyén-hátán sorakoznak, így bőven van miből választani. Legtöbbször gyümölcsöt, avokádót veszünk pár alkalom után, pedig már ismerősként köszönt az eladó, akinél a legtöbbször megfordulok.
A legtöbb helyi étel alapja valamilyen szénhidrát, általában rizs vagy bab, ezekből készítenek mindenfélét. A chapatiról már írtam korábban, ennek tényleg mindannyian megszállottjai lettünk és komoly viták folynak, vajon kinek a kedvenc útszéli árusa készíti a legjobbat. Mert abban mindenki egyetért, hogy a legeslegjobb, amit otthon kapunk. A másik étel, ami heves érzelmeket vált ki, az ugali, ami egy kukoricalisztből főzött massza. Az önkéntesek általában ki nem állhatják, mivel nem sok íze van, a kenyaiakat megkérdezve viszont legtöbbjüknek ez a kedvence. Az egyik dolgozó a házban szó szerint minden nap ezt főzte, amikor pedig elutazott, boldogan mesélte, hogy most már naponta kétszer ehet ugalit….
A házban kapott ételeken kívül, hétről hétre megfordulunk a kedvenc kis éttermünkben, amit már említettem. Bár a tulajdonos viszonylag sokáig élt Londonban, a helynek megvan a maga kenyai varázsa. Gyakran előfordul, hogy kétszer, háromszor is meg kell változtatni a rendelést, mert éppen elfogyott valamelyik alapanyag, azonban ez sosem derül ki rögtön. A rendelés után kb fél órával visszatérnek, hogy megmondják, ma mégsem elérhető, amit rendeltél. Ekkor jön az újabb rendelés, az újabb várakozás és reménykedés, hátha a következő beválik. Mikor pedig végre megkapod az ételt, sosem lehet tudni, mire számíts, ugyanis minden alkalommal kicsit máshogy néznek ki a fogások. Változik a kenyér, egy-egy összetevő belekerül, kimarad. Adott esetben a csirkés-avokásó salátából az avokádó… Emiatt, mindig izgalmas, ha elmegyünk enni, és biztosan egész estés programra kell számítani. Bár az evéssel egymásra várni úgysem érdemes, mert a szerencsésebbek, több fogást és még a kávéjukat is befejezik, mire a másik fele megkapja a rendelést. Az egyik portugál lány, hosszas várakozások és éhezések után mindig skandálni kezdte: „Food, food, food”, remélve hátha felbukkan a pincér.
Az utazásaim során volt pár érdekes és kevésbé bizalomgerjesztő étkezésben is részem. A masaaiok egy frissen leölt kecskével vendégeltek meg minket, abban azonban már kevésbé vagyok biztos mennyire volt alaposan átsütve… Máskor pedig a rizshegyek között bújt meg valamilyen ismeretlen eredetű állat húsa, mikor pedig udvariasan próbálod visszautasítani az extra adagot nem igazán vesznek komolyan és még 2 nagy kanállal tesznek a tányérodra. Az ilyen igazi kenyai alkalmakon általában kézzel esznek mindent, a káposztától a rizsen át a pörköltig, így a különböző vendégségeken keveredtünk pár érdekes szituációba még érdekesebb ételekkel…