Néha elfog itt az érzés, mintha egy múzeumban sétálnék körbe.
Itt vagyunk, ideig-óráig részesei vagyunk emberek életének, megtesszük, amit tudunk, aztán lejár az idő és továbblépünk. Jön a következő. Következő sors, következő gyermek, következő segítségre szoruló.
A hétvégén egy Mombasa melletti kis faluban, Kilifiben, több mint 200 embernek nyújtottunk egészségügyi ellátást. Csak a legáltalánosabb vizsgálatokat végeztük el, de rengetegen voltak, és mindig csak még többen jöttek. Nem tudtunk mindenkinek segíteni, ez nem az az állapot, ami egy nap alatt megoldható. Hiszen hiába adunk nekik bármennyi gyógyszert, vitamint, próbáljuk elmagyarázni az alap higiéniás szokásokat, amíg ilyen körülmények között élnek, amíg alig van mit enniük, és amíg a rettenetes minőségű ivóvizük betegíti meg őket, nehéz hosszútávú megoldást találni. Az egyik nővér nem hitte el, hogy ebben a vízben kellene kezet mosnia, míg ki nem derült, hogy az itteniek minden nap ezt isszák, és ez okozza egészségügyi problémáik nagy részét is.
Próbálunk segíteni, de végül mindig tovább kell mennünk, ők pedig élik tovább az életüket. Talán egy kis ideig változtatunk rajta, nyomot hagyunk bennük a tudással, a gyógyszerekkel. A jelenlétünkkel. Mert látszik, hogy már a jelenlétünktől, attól, hogy próbálkozunk ők is boldogok. Örülnek, hogy valaki törődik velük, van valaki, aki egy kicsit rájuk figyel. És talán a gyógyszer elfogy, de ez még akkor is megmarad, amikor mi kilépünk a múzeum ajtaján és hazatérünk.
